A beagle viselkedését és karakterét évszázadok óta űzött munkája, a falkavadászat határozza meg. Ennek köszönheti kiváló szociális magatartását, mely nagyszerű családi kutyává teszi. A beagle nemcsak a falkavezér erejét érzi meg, de a gyerekek védtelenségét is, így szinte végsőkig barátságos a kicsikkel. Jókedvű, kedves, alkalmazkodóképes kutya, de eredeti feladatát sosem feledi, így ha alkalma nyílik rá, mindig hódolni fog vadászszenvedélyének. Olykor némi makacsságra is hajlamos, ami ellentmondásosnak tűnő módon kiváló szellemi képességeinek folyománya: a beagle nagyszerűen dolgozik önállóan, külön utasítás nélkül oldja meg a felmerülő problémákat.

A beagle egyike a legősibb vadászkutyáknak. A rómaiak számos sportot vettek át az antik görögöktől, köztük a falkavadászatot is. A fajta egy régi, tapasztalt tenyésztője, Otho Paget Xenofónra hivatkozva írja, hogy Angliában már a rómaiak előtt tartottak vadászkutya falkákat. Írásos dokumentumok bizonyítják, hogy Pwyll, Wales hercege – Artúr király kortársa – fehér színű kutyákból álló falkát tartott fent. A „hound” típusú kutyákat a mai értelemben vett fajták kialakulása előtt két csoportra osztották: a „gaze” vagy „greyhound” a szemével vadászott, míg a sima „hound” az orrát használta a vad felkutatására. Erzsébet hercegnő korában minden valamirevaló angol gentleman rendelkezett saját falkával, de ekkoriban még nem a róka volt az elsőszámú zsákmány. A nagyobb növésű „buck hound” szarvasvadászatokon segédkezett, a kicsi „beagle” pedig nyúlra vadászott. A beagle elnevezés talán a francia „be’ geule” kifejezésből ered, mely körülbelül tátongó szájat jelent; ezzel a kutya folyamatos hangadására, csaholására utalhattak. De az is elképzelhető, hogy a fajta elnevezése a kutya kis méretére vonatkozik, a régi angol „begele” vagy a francia „beigh”, esetleg a kelta „beag” szó alapján. A XVIII. század közepére a rókavadászat egyre népszerűbbé vált a fiatal nemzedék körében, mely izgalmasabbnak találta ezt a fajta vadászatot. Ekkor a korabeli beagle-nek két típusát különböztették meg: a Southern Hound lassú volt és nehézkes, hosszú fülekkel és mély hanggal, míg a North Country Beagle ennek éppen az ellentettje. A XIX. század közepének egyik híres falkája Essexben élt, Parson Honeywood tulajdonában. Ezek a kutyák jelentik a modern beagle kialakulásának kezdetét, a rákövetkező idők minden híres falkája e kutyák hagyatéka.

Gyakori tévhit, hogy a beagle-t a foxhoundból „kicsinyítették” a tenyésztés során, pedig éppen az ellenkezője történt. A beagle nemcsak a legrégibb fajták egyike, de a bloodhound és az otterhound mellett a legközelebb áll az ősi hound típushoz.

Angliában a beagle marmagasságának felső határa 16 inch azaz 40,64 cm. Az Egyesült Államokban valamivel alacsonyabb, 15 inch a határ (38 cm), ráadásul itt két méretváltozatot különböztetnek meg, a 13 inch alatti és feletti kutyákat.

A falkakutyák eredeti feladata egyetlen vad felkutatása és megállítása volt. Amint az egyik kutya szagot fogott, ezt folyamatos hangadással jelezte, a többiek csatlakoztak hozzá, és ettől a ponttól kezdve csak ezt az egyetlen vadat – akkoriban legtöbbször nyulat – követték. Mivel a nyúlszag kimondottan illékony, a falkakutyáknak nagyon jó szaglással kellett rendelkezni. A falka vagy a vadászok elé terelte a zsákmányt, hogy azok lelőjék, vagy annyira kifárasztotta, hogy maguk a kutyák fogták meg a nyulat. Bár Európában mára már szinte mindenütt tilos a falkavadászat, azért a beagle nem vált munkanélkülivé. Megfelelő kiképzés után számtalan vadászati szituációban megállja a helyét, márcsak kiváló engedelmessége és vezethetősége miatt is. Igazi erőssége a hajtás és a csapázás. Bármilyen vadra használható, ugyanolyan hatékonysággal. Persze az egyes egyedek előnyben részesíthetnek bizonyos vadfajokat, de ez nemcsak a beagle-nél van így. Kis mérete és mély orral kereső stílusa miatt kifejezetten lassan dolgozik, ami számos előnnyel jár a vadászat során. A legtöbb hosszúlábú, csendben dolgozó kutya ugyanis nyugtalanítja a vadat, mivel az nem tudja, mit történik, így pánikszerű menekülésbe is kezdhet. A folyamatos hangadással dolgozó kutya azonban nemcsak a vadásznak jelzi hollétét, hanem a vadnak is, így az lassabban mozogva kerül puska elé, ezért könnyebb felismerni és megítélni, majd szabályos, kontrollált lövést leadni. A beagle másik előnye, hogy mérete és munkamódszere miatt képtelen egy egészséges őzet beérni. Nagyobb kutyáknál ugyanis fennáll a veszély, beérik és megtépik a vadat. A beagle-ből szinte teljesen hiányzik ez a törekvés, nem agresszíven vadászik. Ennek köszönhetően a védekező vad okozta sérülések is elkerülhetőek.

A beagle magabiztos, kitartó, vitális kutya. Megfelelő nevelés és szoktatás mellett kiváló jelzőkutya lehet, de őrző-védő munkára alkalmatlan; egy igazi beagle-től távol áll mindenfajta agresszivitás. Nagyon szoros kapcsolatot igényel gazdájával, aki számára falkatársait is helyettesíti. Egyedül, kennelben tartani a legrosszabb, amit tehetünk vele. Testmérete, könnyen gondozható szőrzete, és nem utolsósorban karaktere kiváló családi kutyává teszi, mely lakásban is könnyen tartható.