Vörös szépség Az ír szetter Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy sem jó? Ha van is valaki, aki hisz ennek a mondásnak, egy csodálatos ír szetter azt is meggyôzné ennek ellenkezôjérôl.      Õ a szetterek arisztokratája, mondják a fajta elkötelezettjei; de nem kell különösebb szetter-rajongónak lenni ahhoz, hogy lenyûgözzön minket ennek az elegáns kutyának a szépsége, s visszafogottan temperamentumos, kedves viselkedése. Okos pillantása, mahagóni színe, s a fajta standardjében is rögzített barátságos természete és vadászatra való hajlamából adódóan az ír szetter a vadászok és az egyszerû városlakók szívét egyaránt képes megnyerni.      A fajta története a XVIII. század elejére nyúlik vissza. Szinte kétséget kizáróan állítható, hogy a szetterek az ún. nagy mezei spánielekbôl alakultak ki, melyeket gyakran „keresô” vagy „madarászó” kutyaként említ a korabeli szakirodalom. Akkoriban, a fegyver és a lôpor elterjedéséig, a szárnyasvadászat hálóval vagy sólyommal történt. A kutya feladata a vad felkutatása és jelzése volt. A vadász elôre küldte kutyáját, arra a területre, ahol szárnyasvadat sejtett, majd miután a kutya vadszagot érzett, megállt, s felemelt lábbal jelezte gazdájának a „találatot”. Ezután nagyon óvatosan egészen a madarak közelébe kúszott, s akkor a vadász hálót dobott a jelzett terület fölé, azaz a madarakra illetve a kutyára is. A lôfegyverek elterjedésével azonban módosult a vadászkutyák feladata is. Olyan kutyára volt szükség, mely megállja a vadat, jelzi a madár helyét, „ráhúz”, vagyis felveri a madarakat a vadász puskája elé. Valószínûleg a spanyol örökösödési háború során az angolok különbözô vadászkutyákat is hoztak magukkal Spanyolországból, s ezekkel a pointer típusú vadászkutyákkal keresztezték saját spánieljeikkel. Nagy-Britanniában négy szetter fajta alakult ki: az angol, a gordon, a vörös-fehér és a vörös ír szetter. Mivel Írországban nem volt bôségesen sok vad, ráadásul az idôjárás is igen zord olykor, a helyi vadászkutyák munkája sokszor fárasztóbb és nehezebb volt társaikénál. Így az ír szetternek kitartónak és erôsnek kellett és kell lennie, s gyors, vágtázó tempóját akkor is meg kell tartania, ha kevés a vad illetve csak nagy távolságban, szétszórtan helyezkedik el. Az Irish Red Setter Club 1882-ben alakult, s úgy három évre rá született meg az elsô hivatalos fajtaleírás, melyet vadászok állítottak össze és fogalmaztak meg. A vörös szetterek elsô ismert tenyésztôje de Freyne volt, aki 1793-tól hetven éven át foglalkozott a fajtával, s kutyáiról saját törzskönyvet vezetett, az egyes egyedekre vonatkozó külön feljegyzésekkel.      Számtalan más – nemcsak vadászkutya – fajtához hasonlóan, napjainkban igen eltérô a vadászatokon és a kiállításokon látható ír szetterek külleme. Szinte két különbözô típusról lehet beszélni, pedig alapvetôen csak egyetlen típus létezhet, az, amelyet a fajta standardje meghatároz. Pedig még a XX. század elején sem lehetett munka- illetve kiállítási típusról beszélni. Több korabeli fotó is fennmaradt a Red Setter Clubot alapító Millner ezredes és a fajtával foglalkozók számára szintén fontos Mechan tiszteletes kutyáiról; mindegyikük aktívan vadászó, mégis eredményes kiállítási kutya volt. Szerencsére azért napjainkban is vannak olyan tenyésztôk, akik sikeresek kettôs céllal („dual purpose”) tenyésztett kutyáikkal.      A szetterek munkája igen nagy önfegyelmet követel a kutyáktól, sok helyzetben eredendô zsákmányoló ösztönüknek teljesen ellentmondó magatartást kell tanúsítaniuk. Fô profiljuk az apróvad, fôleg a szárnyasvad megkeresése és jelzése. Sokan úgy képzik szetterüket, hogy az teljesen „nyúltiszta” legyen. Ez azt jelenti, hogy pl. fogolyvadászaton hiába ugrik fel a kutya orra elôtt egy nyuszi, annak nem szabad utána vetnie magát, hanem tovább kell keresnie a szárnyasvadat. Szegény szetter ráadásul a megtalált foglyot sem üldözheti, hanem azt csak jeleznie illetve a gazda puskája elé terelnie szabad.      Akár vadászkutyát, akár családi kedvencet akarunk faragni szetterünkbôl, a kutya alapvetô engedelmességéhez tartozik a behívás és fektetés megbízható végrehajtása. Egy vadászkutyánál elengedhetetlen követelmény a parancsok feltétlen végrehajtása, de a hétköznapokban is felettébb hasznos, ha legalább a fenti két feladatot biztosan végrehajtja kutyánk. Az ír szetter vadászösztöne ugyanis bármelyik pillanatban elôtörhet, s esetleg egy ártatlan galamb okozhatja kutyánk végét, mikor is az a madarat üldözve egy autó alá rohan. A leendô vadászkutyákat már kölyökkortól úgy szoktatják, hogy semmit sem üldözhetnek, de ez egy lakótelepen élô szetternél is hasznos módszer lehet. Ha sétáltatás közben kutyánk pl. macska után iramodna, fektessük le, dicsérjük meg. A megelôzés mindig könnyebb, mint a sorozatosan elrohanó, vadászaton beugró kutyát leszoktatni a nemkívánt viselkedésrôl. Érdemes beszerezni egy olyan sípot, melynek egyik végével egyenletes, másik végével trillázó sípjelet lehet kiadni. Az egyenletes sípjel jelentse a „hozzám”, a másik a „fekszik” vezényszót. Így a kutyát viszonylag távolról is lehet irányítani. Hogy a döntô pillanatban ne kelljen a zsebünkben kotorászni, a sípot akasszuk zsinóron a nyakunkba.      A megbízható engedelmességre a szetterek nagy mozgásigénye miatt is szükség van, hogy kutyánkat kellôképpen, szabadon megmozgathassuk. Ír szettert csak sportos gazda válasszon, mert egy ilyen kutyának legalább napi egy-két óra alapos mozgásra van szüksége. Egy kert, akármilyen nagy is, önmagában nem elég, hiszen kutyánk bolond lenne egyedül körbe-körbe szaladgálni. Egy kis biciklizés, gyaloglás, kocogás azonban nemcsak a kutyának hasznos. De nemcsak fizikai, szellemi elfoglaltságra is szüksége van egy szetternek. Tegyük le vele az engedelmes vizsgát, vagy járjunk vele agility-edzésre, hiszen nem minden szetter-tulajdonosnak áll módjában vadászni kutyájával, de a szetter illetve vadászkutya klubok hobbi-kutyásoknak is kínálnak vadászkutya-tanfolyamokat.      Az ír szetter eleven, kiegyensúlyozott, arányos felépítésû kutya. Jellegzetessége a rendkívül tetszetôs, megnyerô, kifinomult külsô és a rendkívül aktív, fáradhatatlan készség, hogy bármilyen körülmények között felkutassa a vadat. Az ír szetter feje sohasem lehet nehéz, durva. Az ideális fej hosszú és száraz, de nem keskeny vagy hegyes orrú. A koponya ovális, a tarkóbúb jellegzetesen kifejezett. A tarkóbúbtól a stopig illetve a stoptól az orrhegyig terjedô távolság egyenlô, az arcorri rész közepesen mély. Az orr színe mahagóni, sötétbarna vagy fekete. Az ír szetter füle közepes méretû, finom, alacsonyan tûzött. A szôrzet a fejen, az elülsô lábakon és a fülön rövid és finom, a test és a lábak többi pontján közepesen hosszú, göndörségtôl lehetôleg mentes. A szôrzet a hason szép zászlót formáz, mely folytatódhat a mellkason és a toroktájékon. Az ír szetter szôrzete egyszínû, mély vörösbarna-mahagóni. Apró fehér folt a mellkason, toroktájékon, az állon vagy a lábujjakon megengedett. Érdekesség, hogy az ír szetter standardje nem ír elô semmilyen mérethatárt, sem a kutyák súlyát, sem azok magasságát nem határozza meg. Az amerikai fajtaleírás szukáknál kb. 63, kanoknál kb. 68 centiméteres marmagasságot ír elô, az ír szetter súlyát pedig 27–32 kilógrammban adja meg.   A régebbi változat: VÖRÖS- FEHÉR ÍR SZETTER      Ha ír szetter, akkor vörös? Nem feltétlenül, lehet vörös-fehér is, sôt, ez a változat régebbi az egyszínû vörösnél! Az írországi Nash család címerében például három vörös-fehér ír szetter látható, a bontmerroni Sir Thomas Staples pedig már a VIII. században tartott vörös fehéreket.      Akárhogyan álljon a dolog, a XX. század fordulójától kezdve az egyszínû változat egyre népszerûbbé válik az Atlanti-óceán mindkét partján, Írország isten háta mögötti vidékeire szorítva vissza foltos unokatestvérét. Mindazonáltal a vörös-fehér nem tûnt el soha. Minthogy ez a szín recesszív, foltos példányok egyszínû almokban is elôfordulnak alkalmakként. Akadnak ír vadászok, akik szívesebben vadásznak ezekkel a tarka kutyákkal, mivel jobban figyelemmel követhetôk, könnyebben meglátni, merre is járnak.      Az 1970-es évek elején az ír kennel klub elhatározta, hogy újjáéleszti az ír vörös-fehér szetter klubot. Ez a színváltozat ezekben az idôkben hét (!) regisztrált példánnyal indult meg, hogy végül felverekedje magát és teljes elismerést nyerjen. A vörös-fehér szettert ma már önálló fajtának tekintik.      A két variáns természete, lénye és külleme rendkívül hasonlít, akad azonban néhány csekély eltérés is közöttük. A vörös-fehér füle például magasabban tûzött, törzse valamivel rövidebb, szélesebb és kompaktabb, s kevesebb a szôrtakarón a „zászló”. (Persze a gyakorló vadász a kiállítás rajongójával ellentétben jobban szereti, ha kutyáján nem olyan sok a hosszú szôr.)      A tarka változat természetét tekintve éppen olyan vígkedélyû, életvidám, mint vörös unokafivére, idegenekkel szemben azonban némileg barátságtalanabb. A vörös-fehér meggondolja, megfontolja, mielôtt valakit a barátságába fogad...      Ezek a kutyák a mai napig jeles vadászebek, különösen kitartásukról híresek. Állítólag még mindig képesek lennének arra, amire egyik ôsük, amely annak idején egy mezei próba alkalmával tizenhat kilométert futott gazdája kocsija után, késô este pedig ugyanezt a távolságot hazafelé is a kocsi mellett futva tette meg!