Ha visszamennénk az időben, körülbelül a XVIII. század végére, Angliában olyan bulldogokat látnánk, mint a mai amerikai bulldogok. Kevés dologról mondhatjuk el, hogy az amerikaiak őrizték meg Európa számára – az amerikai bulldog ezen ritkaságok közé tartozik.

A bulldog azoknak az ősi, ázsiai masztiffoknak a leszármazottja, melyek annak idején nomád törzsekkel érkeztek Európába. Ezeket a hatalmas jószágokat olyan nagy és agresszív állatok ellen használták, mint a vaddisznó, a medve vagy a különböző nagymacskák. Ezek az állatok ugyanolyan eséllyel választhatták a menekülés, mint a támadás eszközét; a kutyáknak meg kellett fogniuk és leszorítva egy helyben tartaniuk őket. Az ősi masztiff hihetetlen harckészséggel és bátorsággal rendelkezett.

Föníciai kereskedők i.e. 800 körül vittek Angliába egy barna masztiff törzset. A kelták ezeket a csíkos vagy barnás-vörös behemótokat szarvasmarhák vagy vaddisznók megfogására használták. A mai angol masztiffok és a bullmasztiffok hasonló színűek, és azonos mértékben ettől a törzstől származnak. Időszámításunk szerint 400 körül egy második nagyon erős, kemény masztiff törzs érte le az angol partokat. Ezeket a kutyákat alanónak hívták. Angol mészárosok és farmerek az alanóból alakították ki az első igazi bulldogot. A középkorban a munka-bulldog volt az első olyan kutya, mely „szájzárral” rendelkezett, de ez természetesen nem az állkapocs deformációját jelenti, vagy azt, hogy a kutya fogás közben görcsöt kapott, hanem ez a kifejezés valójában a kutya nagymértékű harciasságára és fogászkészségére vonatkozik. Az igazi bulldog képes volt a hatalmas növényevők üldözésére és megfogására; ellenfele orrába, pofájába vagy torkába ragadott, és képes volt szilárdan tartani, függetlenül attól, milyen hevesen küzdött a bestia és hogy mekkora fájdalmat kell elviselnie a kutyának. A középkorban, Erzsébet királynő idején, de még az ipari forradalmat követően is a bulldogok mindennapi munkája volt lovak, marhák és disznók megfogása, a birtokon, a mészárosnál vagy a bikahecceken. Ha domesztikált állatot fogott meg, a bulldog általában képes volt a harapása által okozott fájdalommal a patás állatot engedelmességre késztetni, mielőtt az még megsebezhette volna a kutyát. Mivel a bika lehajtja a fejét támadáskor, ez lehetővé tette, hogy a kutya megfogja az orrát és így már könnyedén a mészároshoz húzza. A régi munka-bulldogok képesek voltak egy bikát egyetlen hirtelen mozdulattal földre rántani, mivel kiválóan időzítették akciójukat: akkor rántották oldalra a jószágot, mikor az lépés közben éppen nem állt szilárdan. Ehhez persze hatalmas fizikai erő is kellett. Egy tapasztalt, 80 fontos bulldog képes volt egy 1800 fontos bikát la földre rántani.

A bulldogok fő ellenfele elsősorban a bika volt, de használták vaddisznó, oroszlán és más vad ragadozók ellen is. Ezeket a harcokat hívták hecceknek („bait”). Azok a a bulldogok, melyeket medvék és más nagy ragadozók ellen használtak, nehezebbek voltak, mint a csak farmokon, marháknál használt egyedek. Nagyobb ellenfelek esetén a sebesség nem volt olyan fontos, ráadásul a harcok elkerített területen folytak, így a kitartás kevésbé számított. 1835-ben azonban mindenfajta állatviadalt betiltottak Angliában, így az igazi, tiszta vonalú bulldogok nagyon megritkultak a XIX. század közepére. Sokukat masztiffokkal keresztezték, hogy mindennél jobb és nagyobb testőrkutyát hozzanak létre, a maradék állomány egy részét pedig mopszokkal, hogy egy tömör, kicsi, könnyebben kezelhető kiállítási kutyát kapjanak.

Napjainkban az a kutya, melyet angol bulldognak hívunk, ez utóbbi keresztezés eredménye. Őshazájában az eredeti bulldog kihalt a XIX. század végére, de szerencsére Amerikában fennmaradt, ott ugyanis még szükség volt a munkájára, elsősorban a vidéki dél hegyi régióiban. A bulldog megmenekült a kihalástól, mert továbbra is dolgoznia kellett. Ezeken a déli vad tájakon a marhákat és disznókat ridegtartásban tenyésztették, már csak azért is, mert bekeríteni egyenesen lehetetlen volt a földeket, így csak a kemény angol bulldogok tudták befogni a jószágokat. Legkorábban a XVII. században érkeztek munka-bulldogok Angliából az Államokba.

Délen és dél-nyugaton őrkutyaként is használták őket. A XIX. századból, de korábbról is számos történeti feljegyzés maradt fenn a földbirtokokon és ültetvényeken használt nagy bulldogokról, melyeket néha láncon tartottak és rosszfiúk ellen használtak. Olykor a börtönökbe is szabad bejárást kaptak, a cellák és a kerítésfal közötti szabad területen kellett cirkálniuk. Különböző helyi változatok alakultak ki, és így sok nevet alkalmaztak a déli bulldogokra: Old English White, White English, Swamp (mocsári) Bulldog, Backwoods Bulldog, Emglish Pit, Old Country White, stb.

Az 1960-as években azonban az utolsó munka-bulldogok is eltűntek a déli birtokokról, mert már itt is munkanélkülivé váltak. A nagy mezőgazdasági cégek rendezték a terepet, megszüntették a kicsi farmokat, gazdaságokat, és a a mezőgazdasági gépek és járművek lehetővé tették, hogy a farmerek maguk tereljék, befogják és mozgassák a marhákat, kutyák segítsége nélkül. Úgy tűnt, most már tényleg kihal a munka-bulldog.

Szerencsére a fajta néhány elkötelezett híve közös erőfeszítéssel felkutatta az utolsó hegyi bulldogokat és elkezdte tenyészteni őket, nyilvánosságot biztosítva tenyésztési programjuknak, így sikerült megőrizniük a fajtát az utókornak. Napjainkban a fajta két legfontosabb személyisége Allen Scott és John D. Johnson. Tenyésztési munkájuk révén, két fő vonalat különböztethetünk meg, a Johnson típust és a Scott típust. A Johnson típusú amerikai bulldogok nagyobb, szélesebb kutyák, erősebb csontozattal, lelógó ajkakkal, ráncokkal és rövid pofával. Leginkább egy atlétikus, feszes felépítésű, fehér bullmasztiffra emlékeztetnek. A Scott típusú ebek egy nagy, durva, hosszúlábú, fehér pit bullra emlékeztetnek.

Az amerikai bulldogot az 1980-as években ismerte meg igazán a nyilvánosság, és az évtized második felében elkezdett nőni a népszerűsége. Napjainkban már Európa számos országában ismerik és tenyésztik mint kiváló családi- és őrkutyát.